A fejpályaudvarok emléke

Hatvan esztendővel ezelőtt, 1952. május 18-án bezárták az utolsó fejpályaudvarokat is a német fővárosban. A döntés azonban nem csak közlekedésszervezési kérdés volt, hanem vastagon benne volt a politika is. Ne felejtsük el: ekkor Berlin nyugati részét az amerikai, angol és francia csapatok tartották megszállva, míg a keleti szektorokban a szovjet csapatok kvártélyozták be magukat és ráadásul az 1949-ben megalakult NDK fővárosáról volt szó.

A vasút megjelenésétől kezdődően Berlinben alapvetően fejpályaudvarok szolgálták ki a vasúti közlekedést. Minden vasúttársaság épített magának egyet, szinte minden bevezető vasútvonal rendelkezett ilyen pályaudvarral. Így az Anhalter Bahn értelemszerűen az Anhalter Bahnhofban végződött Berlinben, míg a mondjuk a Hamburger Bahn a Hamburger Bahnhofra, a Lehrter Bahn a Lehrter Bahnhofra futott be.

A Stadtbahn 1882-es megnyitásával sem sokat vesztett szerepéből a legtöbb pályaudvar, mindössze a mai Ostbahnhof vált átmenő állomássá. Kicsit korábban a Ringbahn épült meg, 1871 és 1877 között kötötték össze a mai (belső) vasúti gyűrűvel a pályaudvarokat.

Az Anhalter Bahnhof a pályaudvar előtti Askanischer Platz felől nézve. A felvétel 1910-ből származik

A II. Világháborúban – ahogy a legtöbb európai nagyvárosban – a vasúti létesítményeket számtalan esetben porig bombázták. Nem volt ez alól kivétel a berlini vasúti hálózat sem. A Harmadik Birodalom fővárosaként különösen alapos volt a rombolás Berlinben, nem hiába nevezték keserűen a világ legnagyobb romkertjének akkoriban a helyiek a saját városukat.

A berlini blokád, illetve az NSZK és az NDK 1949-es megalakulása idején komolyan eltávolodott egymástól a város két fele – nem földrajzi, hanem politikai értelemben. Nyugat-Berlin az NSZK irányvonalát követte, Kelet-Berlint pedig az NDK fővárosává tették. A keleti és a nyugati szektorok között azonban ekkor még szabad volt az átjárás – egészen 1961-ig.

A Stettiner Bahnhof 1876-ban épített csarnoka

A vasút azonban különleges státuszt élvezett a megosztott városban. Működtetését az NDK államvasútja, a DR végezte, de a vasúthoz szorosan nem kapcsolódó létesítmények tulajdona és működtetése nem a DR, hanem a VdeR feladata volt. A kelet-német irányítás alatt álló DR alapvetően igyekezett a nagyvasúti forgalmat, különösen az NDK területéről érkező vasúti forgalmat minimalizálni Nyugat-Berlinben. Emiatt döntöttek úgy, hogy bezárják a fejpályaudvarokat. Egy másik nyomós érv volt még az is, hogy a nyugat-berlini polgárok 1952. június 1-jétől egészen egyszerűen nem léphettek be Kelet-Berlin területére.

E lépés nyomán döntöttek az 1950-es évek elején a Görlitzer (1951), a Lehrter (1951), a Stettiner (illetve akkor már Nordbahnhof) és az Anhalter Bahnhof bezárásáról. A Potsdamer Bahnhofot már korábban, 1945-ben, a Hamburger Bahnhofot még 1944-ben megszüntették.

Az utolsó hullám a meglehetősen nagy forgalmat lebonyolító Anhalter Bahnhofot és az 1950 óta Nordbahnhofnak nevezett Stettiner Bahnhofot érintette. Itt a DR 1952. május 18-án szüntette meg a személyforgalmat.

Az Anhalter Bahnhof eredetileg 1841-ben nyílt meg. Azonban a későbbi, mai napig ismert épület 1880. június 15-én nyílt meg. A hatalmas csarnokot Franz Schwechten tervei alapján építették meg. A hatalmas csarnokba – legnagyobb magassága 34 méter, fesztávolsága 62 méter – a fénykorában számos nemzetközi vonat érkezett. El lehetett jutni innen Bécsbe, Budapestre, Triesztbe, Marianské Laznéba, Karlovy Varyba, Rómába, Milánóba, Genovába, Velencébe, Marseillesbe, Nizzába, Cannesba, Athénba és Nápolyba, de még Isztambulba is.

Az Anhalter Bahnhof csarnoka belülről egy 1881-es felvételen

A II. Világháború idején azonban nem csak ilyesfajta érdemeket szerzett a pályaudvar. A holokauszt idején, 1942-ben innen vittek számtalan berlini zsidót a koncentrációs táborokba.

A háborús évek elmúltával a berlini pályaudvarok a város megosztottsága miatt is vesztettek jelentőségükből. A Nyugat-Berlin területén, de a szektorhatár közelében fekvő Anhalter Bahnhofot a fent vázolt okok miatt zárták be. A pályaudvar személyforgalmi létesítményeit hatvan esztendővel ezelőtt lezárták. A csarnok bontását – robbantással – 1959-ben végezték el, egyedül a homlokzat egy kis darabja maradt meg az épületből. A vágányok helyén csak a gaz nőtt jobbára, az egykori fűtőház pedig 1983-tól a Deutsches Technikmuseum birodalma lett, ahol megannyi közlekedési és technikatörténeti kiállítási tárgyat őriznek. A sínek egy része a múzeum szabad területén megmaradt továbbra is, ahogy a Yorckstraßénál is megmaradtak és műemléki védettséget élveznek az egykor a pályaudvarra bevezető vágányokat tartó hidak.

A romos pályaudvar a bezárás előtt nem sokkal, 1951-ben

Így festett 1955-ben a pályaudvar csarnoka. A II. Világháború után a csarnok tetejét nem állították helyre

A vágányok vége 1955-ben, három évvel a forgalom megszűnése után

Az Anhalter Bahnhof homlokzatának megmaradt darabja a vágányok felől nézve

A pályaudvar nevét az alatta található S-Bahn-megálló viszi tovább. A háttérben a homlokzatból megmaradt részlet. Önmagában is hatalmas, de jól mutatja – összevetve az archív képekkel –, hogy milyen nagy épületet húztak fel a XIX. század végén
(fotók: Halász Péter)

Kicsit kalandosabb a sorsa az egykori Stettiner Bahnhofnak. A pályaudvar a nevét a ma Szczecin néven Lengyelországhoz tartozó városba vezető vasútvonal kiindulópontja volt. A forgalom itt 1842-ben indult meg, a pályaudvar legutolsó épületét 1876-ban adták át és 1903-ban tovább bővítették. Innen indult Bernauba az első, a mai rendszer szerint villamosított elővárosi vasútvonal, a berlini S-Bahn elődje. A Stettiner Vorortbahnhof épületét 1897-ben adták át a közönségnek.

A Stettiner Bahnhof épülete az 1903-ban épített bővítéssel együtt

Az észak-déli gyorsvasúti alagút üzembe helyezésével, 1936-ban szűnt meg itt a forgalom – akkor még nem sejtette senki sem, hogy csak ideiglenesen.

A II. Világháború utolsó napjaiban ugyanis felrobbantották a gyorsvasúti alagút födémszerkezetét a Landwehrkanal alatti szakaszon és a berlini gyrosvasúti alagút teljes egészében, valamint a metróhálózat jelentős része víz alá került. A helyreállításig az észak felől érkező S-Bahn-szerelvények ismét a Stettiner Bahnhofra futottak be, igaz, nem a Vorortbahnhof részre, hanem a nagyvasúti csarnokba.

A háború utáni állapotokat tükröző felvételen a pályaudvar szebb napokat látott bejárata látszik. A felvétel néhány héttel a bezárás előtt, 1952. április 23-án készült

A Vorortbahnhof a személyforgalom 1936-os megszűnése után is nyüzsgő élet helyszíne volt: itt volt a gyorsvasút egyik járműtelepe.

Berlin szektorhatárainak kijelölésekor a Stettiner Bahnhof a szovjet megszállási övezetbe került. A létesítményt azonban vasúton csak Nyugat-Berlin felől lehetett megközelíteni, hiszen a szomszédos állomás, Berlin Gesundbrunnen ide került. Ez is meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hozta az kelet-német államot, így nyomós érv lett a személyforgalom megszüntetése mellett. A pályaudvar nagyvasúti része – az Anhalter Bahnhoffal egyidőben – 1952. május 18-án zárt be.

A bontásra ítélt pályaudvar 1952. december 11-én
(az archív képek forrása a Bundesarchiv)

Az 1950 óta Nordbahnhofként emlegetett létesítmény azonban nem szűnt meg teljesen. 1984-ig működött itt a gyorsvasút egyik telephelye. Érdekessége, hogy bár Kelet-Berlinben feküdt, 1961 után kizárólag a nyugat-berlini hálózatot szolgálta ki. Amikor a nyugat-berlini városi közlekedési cég, a BVG átvette a Nyugat-Berlinben található S-Bahn-hálózat üzemeltetését, a DR bezárta a járműtelepet.

A Vorortbahnhof felvételi épülete ma is megvan, műemléki védettséget élvez
(forrás: Wikipedia)

A pályaudvarra egykor bevezető vágányok közül több is megmaradt. Az S-Bahn vágányai mellett a bozótban a mai napig találunk síneket, de a Liesenbrücke – a Gartenstraße, a Liesenstraße és a Scheringstraße csomópontja felett ível át – is megvan mind a mai napig.

A Liesenbrücke hatvan éve még látott vonatot. Azóta átvészelte a berlini fal (egy darabja látszik a kép jobb szélén) felhúzását és lebontását, a város és az ország újraegyesítését
(fotó: Halász Péter)

A Nordbahnhof vagy Stettiner Bahnhof 1952-ben felhagyott épületeit 1962-ben bontották le. A Nordbahnhofból egyedül a Vorortbahnhof épülete maradt meg, amely műemléki védettséget élvez. Nevét pedig az 1936-ban átadott földalatti gyorsvasúti megálló őrzi. A négyvágányos állomás felvételi épületei mellett a felszínen a térburkolatba épített sínszálak őrzik a pályaudvar emlékét, a talpfák helyén pedig az egykori célállomásokat soroló kőlapok hirdetik, hogy valaha innen hova indultak a vonatok.

Ma már csak emlék. A Nordbahnhof helyén a térburkolatban lévő sínek és a talpfákat mintázó kőlapok, rajtuk az egykori célállomásokkal állítanak emléket a valaha volt indóháznak
(fotók: Halász Péter)

A személyforgalom megszűntével azonban nem zárták be teljesen mindegyik pályaudvart. Mit láthattuk, a Stettiner Bahnhof avagy Nordbahmnhof S-Bahn-járműtelepként működött tovább. A Hamburger- és a Lehrter Bahnhof teherforgalmi célokat szolgált, éppúgy, mint a Görlitzer Bahnhof. Az Anhalter Bahnhof vágányain is megmaradtak a tehervonatok, többek között azért, mert itt helyezkedett el Nyugat-Berlin postai központja, így ezt is kiszolgálták, ahogy a környező iparvágányokon is megmaradt a forgalom a város újraegyesítéséig vagy még tovább.

Az Anhalter Bahnhof helyén ma közpark van, éppúgy, mint a Görlitzer vagy a Stettiner Bahnhof helyén.

---

Halász Péter