Kiindulási pont ezúttal a fiatal főváros, Podgorica volt, ahonnan a montenegrói vasúthálózat (már amennyire egy fővonalat és egy mellékvonalat hálózatnak lehet nevezni) a legkönnyebben beutazható. Ez fontos volt, mert mindössze két nap alatt akartunk csak vonattal utazva minél több vasútfotót gyűjteni a nem kifejezetten sűrű menetrend mellett. Az érdekesebb témák természetesen az egyetlen nemzetközi vonatok, a Belgrád felé közlekedő nappali Tara Intercity, ennek éjszakai párja a Lovćen, illetve a csak nyáron közlekedő, Vajdaságot is a tengerhez kapcsoló Panonija éjszakai vonat. Ezek reggel és délután egymáshoz időben meglehetősen közel vannak Montenegróban, a két éjszakai két óra különbséggel indul és érkezik, a Tara pedig hasonló időben van csak a másik irányban.
Az első nap délelőttjére két hegyi fotóhelyet néztünk ki, melyek között a váltást a két érkező éjszakai és az induló Tara közöttre terveztük, a három itt közlekedő személyvonat egyikével, ami után szerencsésen két órára jön egy másik is. Tökéletes tervnek tűnt, még egy kis késés is belefért. Fel is értünk a Bratonožići nevű állomásra az első Podgoricából induló személyvonattal, hamar ki is értünk a fotóhelyre, ahol még egy próbafotóra egy PFT-s jármű is érkezett.
Az első nap délelőttjére két hegyi fotóhelyet néztünk ki, melyek között a váltást a két érkező éjszakai és az induló Tara közöttre terveztük, a három itt közlekedő személyvonat egyikével, ami után szerencsésen két órára jön egy másik is. Tökéletes tervnek tűnt, még egy kis késés is belefért. Fel is értünk a Bratonožići nevű állomásra az első Podgoricából induló személyvonattal, hamar ki is értünk a fotóhelyre, ahol még egy próbafotóra egy PFT-s jármű is érkezett.
Itt azért látszik, hogy nem tökéletes a hely, a vonatok eleje árnyékos lett volna, a vége meg bokros, de itt a hegyen egyrészt nehéz jobbat találni, másrészt nem volt időnk és eszközünk megritkítani a növényzetet.
Álltunk és vártunk. És vártunk. És még többet vártunk. Kezdett egyértelmű lenni, hogy mindkét éjszakai elég sokat késik, ami nekünk nem valami jó, mert a következő fotóhelyre a Tara miatt muszáj volt átmennünk, azt nem akartuk kihagyni. Amikor már vészesen közeledett a személyvonatunk indulási ideje, visszasétáltunk az állomásra, ahol a kedves állomásfőnök közölte, hogy előbb még jön az egyik éjszakai, de rögtön utána a személyvonat, így a fotóhelyre visszamenni nem maradt időnk. Sebaj, legalább az állomáson meglőjük az egyiket, sokkal az se rosszabb.
Érkezik a Lovćen éjszakai vonat Bratonožići állomásra, ahol ez a vonat csak áthalad.
Majd természetesen a személyvonatunk előtt be- illetve átfutott a Panonija is, így a Lovćenre biztosan lett volna időnk a fotóhelyen, de sebaj, ez most ilyen lett.
Érkezik a személyvonatunk, egy felújítatlan RVR személyében. A rigai motorvonatok egy része Montenegróban légkondit és ragasztott ablakokat kapott, de néha még bekerül egy régi is a tartalékból, itt ez utóbbihoz van szerencsénk.
Ezután a következő kinézett fotóhelyért is izgultunk már, hiszen a személyvonatunk is jó fél óra késéssel futott be a két alaposan késett éjszakai mögött, de szerencsére akkor értünk az egyel lejjebb lévő Bioče állomásra, amikor a Tara menetrend szerint Podgoricából indul, így bőven volt időnk kiérni az állomástól nem messze található hídhoz.
A délelőtt fénypontja; a Tara tökéletes fényben érkezett a fotóhelyünkhöz, jól néznek ki ezek a piros-narancs mozdonyok a napsütésben, pláne ilyen gyönyörű tájban.
A vasútvonal itt először a völgy egyik oldalán, majd Európa legmagasabb vasúti hídján, a Mala Rijekán átkelve a túloldalán emelkedik a hágó felé. A képen az érkező személyvonatunk Bioče állomásról fotózva.
Aztán be is futott, a kétkocsis vonathoz a hattengelyes mozdony talán kicsit túlzásnak tűnhet, de Montenegróban csak ilyen villanymozdonyok üzemelnek, így ezzel kell élni.
(fotók: Berky Dénes)
A hegyi délelőtt után közepesen elégedetten tértünk vissza Podgoricába ebédelni és várostnézni, hogy aztán délután induljunk a napi második fotótúrára, de erről majd a következő részben.
Berky Dénes
