A Tiszakécskei Gyermekvasút 12 éves tetszhalálból támadt fel idén augusztusban, sőt, majd' egy kilométerrel hosszabb pályán várja az utasokat. Bár 1970-ben és ötven évvel később is a nagyvasúti kapcsolat lebegett az építettők szeme előtt, sajnos ez a ziccer második nekifutásra is kimaradt, de Tisza-kanyar is vitathatlanul szép. Mai cikkünkben az utolsó „régi” és az első „új” üzemévben készült képekkel mutatjuk be hazánk egyik legrövidebb üzemelő keskenynyomközű vasútját.
A Tiszakécskei Űttörővasút, több hasonló létesítménnyel együtt, a szocialista éra gyermeke: építését 1970-ben határozta el a Miskó István vezette helyi tanács, majd 1971. augusztus 20-án indult meg a forgalom az eredetileg is kizárólag személyforgalomra szánt, 1200 méteres vonalon. A kisvasút anyagainak és járműveinek származását tekintve ellentmondóak a források, de a legvalószínűbb változat, hogy a pálya a felszámolt Sarkadi Gazdasági Vasútról, a C50-es mozdony a selypi cukorgyár iparvasútjáról (bár kisvasut.hu például Túrkevét ír), a személykocsik pedig a békéscsabai GV-vonalakról kerültek ide. A bontott anyag mindenesetre biztos, ez meg is látszott az egészen 2009-ig használatban lévő, homok ágyazatra fektetett felépítményen... Eredetileg (szinte már túlságosan is logikusan) a tiszakécskei MÁV-állomást tervezték kiindulópontnak, a kezdőpont végül Tisza-parthoz közeli Szabolcska Mihály utca-Erkel Fasor utca-Strand utca kereszteződése lett - utasforgalmi szempontból kicsit a semmi közepe. A vonal végpontja már szerencsésebb fekvésű, közel a termál- és strandfürdőhöz, illetve a városi Tisza-parti szabadstrandjának bejáratához. Az úttörővasúti jellegnek megfelelően eleinte űttörők teljesítettek szolgálatot a „hivatásos” felnőttek keze alatt. A vonal 1990 óta üzemelt Tiszakécskei Gyermekvasút néven, bár ekkor már a budapestitől eltérően itt nem dolgoztak gyermekvasutasok.
A nyúlfarknyi vonal valószínűleg sosem volt kasszasiker, de a rendszerváltást követő években még a korábbiakhoz képest is megváltoztak a szokások, szinte minden családban lett valamilyen saját használatú autó. Míg korábban az olcsó jegyek és sűrű közlekedés miatt még tömegközlekedési eszközként is használták a helyiek, a kilencvenes évek elejére már az évi 4000 körüli utasszám vált jellemzővé. A pálya állapota miatt hosszabb-rövidebb üzemszüneteket is el kellett rendelni, és az életben tartáshoz az is kellett, hogy 1996-ban társadalmi munkában valamelyest rendbehozták a nyúlfarknyi vonalat. A kétezres évek ismét lassú hanyatlást hozott, a kisvasút nyári hétvégéken tett néhány kört az egyre rosszabb állapotú pályán, néhány utassal, mígnem a 2009-es szezon végén leállt a forgalom - azzal az ígérettel, hogy meghosszabbítva újjáépül!
Ezután hosszú éveken át „gumivasút”, azaz közúti városnéző kisvonat közlekedett a kisvárosban, majd tavaly megindult a járművek felújításai és vonal újjáépítése - 600 méteren az eredeti nyomvonalat követve, a strandhoz közeli végállomástól nagyjából a Strand utca tiszaparti kanyarulatáig, majd innen 1000 méteren új nyomvonalon, a Tisza kanyarulatát követve a Találkozások Háza fantázianéven futó vendégházig, melyet az élénk német testvérvárosi kapcsolat (Lübbecke, Észak-Rajna Vesztfália) tiszteletére emeltek. Ez a végállomás is a semmi közepén van, és a történelem (sajnos) megismételte önmagát: bár az innen még szűk 3 kilométerre lévő Újbög vasúti megállóhely (Szolnok–Lakitelek vasútvonal) volt a cél, a pont ötven évvel korábban lezajlott első vasútépítéshez hasonlóan most is elfogyott a lendület, illetve a pályázati forrás. Kár érte, hiszen az újbögi megállóhoz vezető nyomvonal pont egy, az új nemzeti tőkésréteget megtestesítő, sikeres, útépítéssel és luxusyachtok bérbeadásával is foglalkozó vállalkozó pazar birtoka előtt futna el. Vagy talán pont a nyomvonal intimitása miatt, hiszen a vonatból jól látható lenne a birtokon lévő mélygarázs bejárata és a házi teniszpálya is? Ki tudja... mindenesetre a továbbra is logikusabbnak tűnő „főpályaudvari” bekötés sajnos csak nagy kerülővel (+ugyanolyan birtokpanorámával), vagy városi utcákon vezetve lenne kivitelezhető - értelemszerűen egyik opció sem túl kedvező, a költségekről (anyagi és/vagy erkölcsi) már nem is beszélve. De 471 millióból persze az ember manapság ne várjon csodát - marad hát a továbbra is csonka vonal, melynek így városon belüli közlekedési vagy nagyvasútra ráhordó szerepe sincs, így a forgalmat a helyszíni tapasztalatok szerint a kisebb gyerekeket minimális erőbedobással megvonatoztatni vágyó családok adják.
A nyúlfarknyi vonal valószínűleg sosem volt kasszasiker, de a rendszerváltást követő években még a korábbiakhoz képest is megváltoztak a szokások, szinte minden családban lett valamilyen saját használatú autó. Míg korábban az olcsó jegyek és sűrű közlekedés miatt még tömegközlekedési eszközként is használták a helyiek, a kilencvenes évek elejére már az évi 4000 körüli utasszám vált jellemzővé. A pálya állapota miatt hosszabb-rövidebb üzemszüneteket is el kellett rendelni, és az életben tartáshoz az is kellett, hogy 1996-ban társadalmi munkában valamelyest rendbehozták a nyúlfarknyi vonalat. A kétezres évek ismét lassú hanyatlást hozott, a kisvasút nyári hétvégéken tett néhány kört az egyre rosszabb állapotú pályán, néhány utassal, mígnem a 2009-es szezon végén leállt a forgalom - azzal az ígérettel, hogy meghosszabbítva újjáépül!
Ezután hosszú éveken át „gumivasút”, azaz közúti városnéző kisvonat közlekedett a kisvárosban, majd tavaly megindult a járművek felújításai és vonal újjáépítése - 600 méteren az eredeti nyomvonalat követve, a strandhoz közeli végállomástól nagyjából a Strand utca tiszaparti kanyarulatáig, majd innen 1000 méteren új nyomvonalon, a Tisza kanyarulatát követve a Találkozások Háza fantázianéven futó vendégházig, melyet az élénk német testvérvárosi kapcsolat (Lübbecke, Észak-Rajna Vesztfália) tiszteletére emeltek. Ez a végállomás is a semmi közepén van, és a történelem (sajnos) megismételte önmagát: bár az innen még szűk 3 kilométerre lévő Újbög vasúti megállóhely (Szolnok–Lakitelek vasútvonal) volt a cél, a pont ötven évvel korábban lezajlott első vasútépítéshez hasonlóan most is elfogyott a lendület, illetve a pályázati forrás. Kár érte, hiszen az újbögi megállóhoz vezető nyomvonal pont egy, az új nemzeti tőkésréteget megtestesítő, sikeres, útépítéssel és luxusyachtok bérbeadásával is foglalkozó vállalkozó pazar birtoka előtt futna el. Vagy talán pont a nyomvonal intimitása miatt, hiszen a vonatból jól látható lenne a birtokon lévő mélygarázs bejárata és a házi teniszpálya is? Ki tudja... mindenesetre a továbbra is logikusabbnak tűnő „főpályaudvari” bekötés sajnos csak nagy kerülővel (+ugyanolyan birtokpanorámával), vagy városi utcákon vezetve lenne kivitelezhető - értelemszerűen egyik opció sem túl kedvező, a költségekről (anyagi és/vagy erkölcsi) már nem is beszélve. De 471 millióból persze az ember manapság ne várjon csodát - marad hát a továbbra is csonka vonal, melynek így városon belüli közlekedési vagy nagyvasútra ráhordó szerepe sincs, így a forgalmat a helyszíni tapasztalatok szerint a kisebb gyerekeket minimális erőbedobással megvonatoztatni vágyó családok adják.
A régi végállomáson, a motorszín előtt parkol a kisvonat szerelvénye 2009. augusztus 15-én, a régi kisvasút utolsó szezonjának végén
Indulás a Tisza-parti végállomás felé; a pályáról messziről is látszik, hogy elavult sínanyagból, lényegében ágyazat nélkül valósították meg a hetvenes években - ehhez képest szűk negyven évig használták. Figyeljük meg a három fényszórót a személykocsin - a körüljárás lehetősége ekkor már nem volt adott, így ellenkező irányban tolva közlekedett a szerelvény
A régi „belvárosi” végállomás közelében döcög a kisvasút, a Strand utca mellett
A Tisza-parti kilátó közelében halad a rövidke szerelvény, háttérben még mindig a Strand utca; ez a szakasz már nem épült újjá, az új nyomvonal a Tisza vonalát követi és a kilátótól a régi végállomásig tartó sínek helyén már csak fű nő
A Tisza-parti játszótér melletti fák alatt kocog a kisvonat szerelvénye
A felújított végállomás a tiszakécskei strand és termálfürdő közelében - új épületet kapott, és a „járműtelep” is helyet cserélve ide került, mivel az eredetileg a motorszínnek helyet adó végállomást felszámolták, helyén ma körförgalom terpeszkedik
A motorszínben bőven elfér a szerényke járműpark, azaz a GV 3372-es C50-es dízelmozdony, egy nyitott és egy zárt személykocsi. A kocsikat szépen rendbe hozták, de a C50-es a laikus számára olybá tűnik, mintha csak festékkel öntötték volna nyakon, a belbecs változatlanul hagyása mellett
Hangulatos őszi kulisszák között kanyarog ki a nyúlfarknyi szerelvény a Tisza-parti üdülőterület házai közül a Tisza kanyarulatát követő parkhoz
Őszi fák alatt a szintén újjáépült kilátó közelében - képünk nagyjából ott készült szűkebb kivágással, ahol a fenti 2009-es fotósorozat záróképe
Ugyanitt másik irányba lőve - a kisvonat nyitott kocsiján éppen Halloween-témájú dekoráció volt; nem éppen kereszténydemokrata végvárhoz illő ünnep, de ahogy albán kolléganőm szokta mondani az ottani összekeveredett muszlim-keresztény ünnepi rendre: „az a biztos, ha mindent megünnepelünk!”
Végállomás a semmi közepén - fekete-fehérben ez a kép akár valamelyik alföldi GV archív felvételének is elmehetne
Komótos körüljárás, elvégre nincs hova sietni - naponta 5 kör, mindegyikre jut egy teljes óra
Napelemes C50... illetve dehogyis, csak a végállomás melletti Találkozások Házára felszerelt napelemeket sikerült trükkös módon belekomponálni a felvételbe. A sík vonalvezetés és a napos alföldi klíma okán egyébként jó eséllyel elbírna a vonal valamilyen napelemes-akkus járművet is, de nyilván senki nem akar helikopterrel kenyérért menni a sarki közértbe egy ilyen félreeső hobbivasúton! Került viszont három közbenső megálló, melyeknek térköves peronját az átadás után néhány héttel a képen is látható módon már lelkesen kóstolgatta az agresszív helyi vegetáció
A Tisza kanyarulatával párhuzamosan száguld a kisvonat a szintén felújított tiszakécskei stadion közelében; a füttykaró is akkurátusan a helyére került, bár a kisvonat szerencsére sebességénél fogva nem tűnik veszélyesnek még a gyalogosok számára sem
A statuálás a lényeg
Nem szívesen ír az ember ilyesmit manapság, mert gyorsan ráütik a megfelelő pecsétet, de van valami szomorkásan szürreális a tiszakécskei kisvasút megújulásában. Egyrészt jó dolog ez, hiszen egy kedves helyi hagyományt és látványosságot élesztenek fel vele. Másrészt viszont feltolul az emberben egy csomó zavaró gondolat is... A kisebb nyomvonalváltoztatástól eltekintve gyakorlatilag az 1970-es évek már egyszer látványosan haszontalanná vált koncepcióját sikerült teljes ötlettelenséggel reprodukálni 471 millióból. A nagyvasúti kapcsolatnak lett volna értelme, de megint elúszott a dolog, ahogy egy értelmes „belvárosi” végállomás is - kis cinizmussal élve csak az fogja észrevenni és felülni rá, aki hasra esik benne. Az adófizetők pénzét látványosan sikerült elégetni - nem mintha a többi kisvasúti beruházás hatalmas aranybánya lenne, vagy a megtérülés reményében kellene ezt a műfajt művelni, de ez a kisvasút, ebben a formában annyira ordítóan értelmetlen minden elemében, hogy az már fáj. Legalább akkor valami érdekes jármű (pl. napelemes motorkocsi) lett volna rá, esetleg egy rögtönzött kiállítás az alföldi gazdasági kisvasutak gazdag történetéről (még akkor is, ha itt pont tájidegen), vagy hajtánnyal is végig lehetne menni rajta, vagy... bármi ötlet, egy kis poén, amivel fel lehetne dobni ezt a melankólikus szürke kádári pocsolyát, ami körüllengi az egészet. Az értelmetlen, két-háromszáz méteres távolságokban lévő köztes megállók értelmetlen méretű peronjait heteken belül felverő gaz keserédes látleletét adja annak a kornak, mely mindenáron betonba igyekszik önteni magát az utódok okulására, de ezen túl ötlete, stílusa - na az nincs.
Magyarics Zoltán
