Hosszú évekig foglalkoztak az NSZK és Nyugat-Berlin vasúti kapcsolatának bővítésével, azonban végül nem lett dedikáltan nyugat-berlini IC és ICE sem, hiszen 1989. november 9-én drámai fordulatot vettek az események és kevesebb, mint egy évvel később már országhatárok sem akadályozták a közlekedést. A közlekedésben is gőzerővel haladtak az egyesítési projektek, azonban volt, ahol végül egy kicsit megcsúszott a kivitelezés. Ez pedig egy közel másfél hónapos, elég érdekes és izgalmas köztes állapotot eredményezett.Az 1993-as nyári menetrend életbe lépésével szerették volna elérni azt, hogy az egykori Nyugat-Berlin főpályaudvarának számító Zoologischer Garten állomást nyugat, azaz Potsdam és Wannsee felől elérje a vasút villamos felsővezeték, így a fő tengelyek felől már a dízelgépek mellőzésével lett volna elérhető az ideiglenesnek szánt végállomás. Azonban az 1993. június 23-i menetrendváltásra ez mégsem valósult meg, így végül negyvenkét napipg, 1993. július 3-áig a kényszer szült egy igazán érdekes és egyben igazán „németes precizitású” megoldást.
Az akkor még külön szervezetként létező, bár közös vezetésű két német vasút a DB és a DR gőzerővel dolgozott azon, hogy mielőbb elérhessék az immáron szövetségi fővárossá vált Berlint a minőségi távolsági gyorsvonatok. Presztízskérdés volt nem csak a villamosítás, hanem az InterCity- és az ICE-közlekedés beindítása is. Ezt különösen az akkor még Bonnban székelő szövetségi kormány miatt is mihamarabb be kellett indítani, azonban időre mégsem sikerült befejezni a projektet. Persze, ez Berlin esetén nem meglepő, gondoljunk csak arra, hogy hány évig csúszott a Willy Brandt nevét viselő repülőtér átadása...
De vissza a vasúthoz! Az 1993-as menetrendváltás egyik nagy ígérete az volt, hogy Berlint tehát bekapcsolják az ICE-hálózatba. A vasútvonalak villamosítása nagy része elkészült: a Magdeburg–Helmstedt, valamint a Güterglück–Wiesenburg szakaszokon felvették a villamos üzemet eddigre. A Wilhelmshorst–Berlin-Wannsee–Berlin Zoologischer Garten szakasz villamsosítása azonban megcsúszott és nem készült el a menetrendváltásra. A csúszás egyik oka, ha nem is közvetlenül, de az 1993. április 9-i wannsee-i vasúti baleset is. Ezen a napon a Berlinből Stuttgartba tartó IC 995 „Leo von Klenze” és a Hannoverből Berlinbe tartó D 10545 számú gyorsvonat frontálisan ütközött össze Berlin-Wannsee és Forst között, mint utóbb kiderült, hibás vágányútbeállítás miatt. A balesetben végül hárman haltak meg és 49-en sérültek meg, közülük 26 embert kellett a berlini tűzoltóknak kórházba szállítani. Többek között a baleset vizsgálata és a helyreállítás is hátráltatta a felsővezetéképítést.
A hagyományos IC-ket ez alapvetően nem zavarta, legfeljebb csak kellemetlenség volt a gépcsere és a vonatok dízelmozdonyokkal futottak be Michendorf vagy Seddin állomásától Berlinbe. Azonban az ICE-k esetében viszonylag körülményes megoldani a felsővezeték nélküli üzemet, a dízelmozdonyos vontatás ott csak haváriahelyzetre van kitalálva.
Berlin-Lichtenberg felől érkezik egy ICE 1-es Michendorfba. A hajtófej mellett a szövegben is említett áthelyezett kijárati jelző látszik.
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5159 / via Wikimedia)
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5159 / via Wikimedia)
A DB és a DR így azt a döntést hozta, hogy a leendő ICE 6-os viszonylat vonatai Michendorftól nem a Stadtbahn felé mennek, hanem a déli Berliner Außenringen, Flughafen Berlin-Schönefeld érintésével Berlin-Lichtenbergig járnak további intézkedésig. Végülis a feladat elkészült, Berlint elérték az ICE-vonatok, csak éppen nem ott és nem úgy, ahogy tervezték, ez pedig a nyugat felől érkező utasok számára eléggé kellemetlen volt a hosszas berlini kerülő miatt.
A két vasúttársaság arra jutott, hogy tulajdonképpen elérhető lesz Berlin Zoologischer Garten is, de ehhez némi csavart kellett beépíteni a történetbe. Az ICE-vonatokat megállították Michendorf állomáson, a hatalmas seddini rendezőpályaudvar északkeleti végétől nem messze. Innen Wannsee érintésével ICE-pótló InterCity-vonatokat indítottak, amelyek alig fél óra alatt érték el a végállomást, a Zoologischer Gartent.
Egy Berlinből Michendorfba tartó pótló-IC-t menesztenek az útközbeni egyetlen megállóban, Berlin-Wannsee állomáson.
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5165 / via Wikimedia)
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5165 / via Wikimedia)
A Fernbahn.de adatbázisa szerint nyolc pár vonat közlekedett naponta Berlin Zoologischer Garten és Michendorf között, az ICE-vonatokhoz csatlakozva. Érdemes tanulmányozni a korabeli menetrendi jegyzéket Michendorfban (az érkező tábla itt, az induló tábla itt böngészhető ): Berlin felől érkezve 6, Berlin felé menet jellemzően 7 perces átszállási időt biztosítottak. Ez nem volt túl sok, de itt is gondolkodtak a pótlás tervezésekor.
A vonatokat egy közös peron két oldalához állították be minden alkalommal. Sok lehetőség nem is volt, hiszen egy ICE 1-es szerelvény a két hajtófejjel és a 14 betétkocsival együtt 410 méter hosszú. Az ICE-pótló IC-k összeállítását szintén az ICE-khez igazították, mégpedig annyira, hogy az utasoknak az egyik vonatból leszállva csak a peron másik oldalára kellett átsétálni és a „saját” kocsijukban folytathatták az utat, persze azért nem teljesen másolták le az összeállítás. A mozdonyok IC-k jellemzően nyolc IC-kocsiból (2 Apmz, 6 Bpmz) álltak, ezek végén két, korszerűsített, „Edel-U-Boot” becenevű, 229-es sorozatú mozdony dolgozott (jellemzően a 229 106-os és a 229 193-as), így körüljárni sem kellett velük, valamint a szendvics-üzemben biztosított volt a megfelelő gyorsulás is és a klíma működéséhez szükséges energiaállítás is rendelkezésre állt. Ne feledjük: ekkor még a német vasúton azóta elterjedt IC-vezérlőkocsik nem álltak forgalomba! Érdemes megnézni a Drehscheibe Online egyik fórumlakójának 1993. július 2-i beszámolóját, ahol többek között az IC 11597-es számú pótló-IC szerelvénye is látszik a terelt ICE-k mellett.
Egyébként volt egy másik pótlásként közlekedő ingajárat is, ezt sokan szokták keverni: Michendorf és Wannsee között két emeletes kocsival ingázott két 232-es sorozatú „Ludmilla” – ez a regionális forgalom számára biztosított eljutási lehetőséget.
A fent vázolt forgatókönyv látszólag egyszerű megoldást kínált, azonban ez mégsem volt ilyen könnyű feladat: Michendorf nem eleve ICE-megállónak, de még csak nem is távolsági forgalmú épült. Az 1879-ben megnyitott állomást ugyan 1915-ben kibővítették, majd a Großbeeren felé vezető tehervonati elkerülő 1923-as megnyitásával négy peronos vágányt számolhatunk már össze, de utasforgalmi méretei nem egy teljes ICE 1-es szerelvény (mondtuk: 14 betétkocsi esetén 410 méter) fogadására készültek. Az ideiglenes távolsági csomópont kialakításához ezért három, egymással összefüggő beavatkozásra volt szükség.
A forgalom fő terhét a nyugati szigetperon kapta. Itt kellett megoldani rövid idő alatt egy ICE-szerelvény majdnem teljes utasmennyiségének átszállását az pótló-IC-re, illetve vissza. A peront nyilván újraburkolták, sima, terhelhető felület létesült így az akkor még a DR területén sok helyen jellemző kiskockakő helyett és természetesen, ahol kellett, a peronmagasságon is korrigáltak. A peron azonban így sem volt elég hosszú, így ezt a peront egy ideiglenes faszerkezettel mintegy 400 méteresre hosszabbították. A fa bővítés erre a néhány hétre pont megfelelő volt. Apróság, hogy az ICE 1-esek motorkocsija már nem a peron mellett állt, de a hajtófejben utasok nem utaznak a legtöbb esetben. Volt viszont még egy harmadik probléma is: az egyik kijárati jelzőt szintén át kellett helyezni ahhoz, hogy az ICE 1-es szabályosan beférjen a peron mellé. Ezért a korabeli források szerint az ICE-vonatok által használt vágány Berlin felé eső kijárati jelzője mintegy 100 méterrel előbbre került, ehhez megfelelően módosították a biztosítóberendezést is – a régi jelző egyébként az első személykocsi közepénél állt a korabeli képek tanúsága szerint.
Így állt egymás mellé az ICE 1-es és a Berlin Zoologischer Garten felé/felől kapcsolatot adó pótló-IC. Láthatóan befért a jelzőn belülre az ICE és a peronból is van még – de ez a szerelvény jó eséllyel nem a maximális hosszúságú, 14-15 betétkocsis szerelvény volt.
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5162 / via Wikimedia)
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5162 / via Wikimedia)
Jól látszik a deszkából készült peron toldaléka.
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5161 / via Wikimedia)
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5161 / via Wikimedia)
Viszonylag egyszerű volt az átszállás, 6-7 percbe bele kellett férnie.
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5163 / via Wikimedia)
(fotó: Harald Knauer / forrás: Landesarchiv Baden-Württemberg, Staatsarchiv Ludwigsburg, PL 734 KD 5163 / via Wikimedia)
Mindeközben Michendorf nem csak átszállóhely, hanem gépcserének helyet adó helyszín is lett. A nagyjából kétóránkénti ICE-csatlakozások mellett a Zoologischer Garten felé tartó vagy onnan érkező hagyományos IC-vonatok egy része itt, másik része a közeli Seddinben cserélt mozdonyt, ami tovább növelte az állomás terhelését.
Az átszállásos üzem végül hat hétig tartott. Az első ICE végül 1993. július 3-án futott be Berlin Zoologischer Garten állomására, ez volt az ICE 594 „Havelland”. Másnaptól fogva már minden ICE a Zoologischer Gertenig járt már Lichtenberg helyett. Az IC-vonatok egy részének gépcseréje is átkerült Berlin-Wannsee állomásra, hiszen a Stadtbahn a Zoologischer Garten és a mai Ostbahnhof (akkor még Berlin Hauptbahnhof) között továbbra sem volt villamosítva.
A pótlás kivezetése egyébként szintén tipikus német precizitással zajlott: mivel az esti ICE-k egy része már közvetlenül a Zoologischer Gartenhez járt, az egyik michendorfi pótló-IC szerelvényét már Michendorfból Berlin-Lichtenbergbe küldték tovább és így a régi (ideiglenes) végpont felé is megmaradt akkor még az utazási lehetőség.
Aki ma Michendorfban jár, már aligha látja nyomát ennek a korabeli érdekes, színes epizódnak. A peronok hasznos hossza rövidült, a regionális vonatoknak elég az, ami most van. Pár éve még látszott a hosszabbításhoz készült fetöltés, de ma már ennek sincs igazán nyoma. Michendorf ma már ismét csak egy álmos kisállomás Brandenburgban, Berlin árnyékában – már ha a személyforgalmat nézzük. A teherforgalom persze azért még dübörög, hiszen a közeli seddini rendezőbe továbbra is ezen az állomáson vág át a forgalom jelentős része.
Halász Péter
